kapusblog

Megjelent a könyv végre. Jó volt benne lenni, a vliág legjobb dolgainak egyike. Mikor Gábor behozta, puszit adtam neki. A könyvnek, úgy értem.

Olvassátok. Szeressétek a kapust.

Még a végén kivédi a gólt is.

Életem számottevő részét töltöttem tudományos konferenciákon. Hallgatóként, előadóként, szervezőként. Ezek nem a világ legizgalmasabb eseményei. Valaki valamilyen angolsággal magyaráz elöl a vászon előtt, jó esetben az első két diája érdekes, de igen kevesen rendelkeznek azzal a tehetséggel, hogy tartósan lekössék a hallgatóság figyelmét.

Sajnos azon a konferencián, ahol az alábbi előadás elhangzott, nem voltam jelen.

Kispályán, 2*25 perces meccsen egy félidőt lehozni gól nélkül, nem is olyan rossz.

Főleg úgy, hogy két rendes hátvédünk kiesett, ezért pótemberekkel kellett próbálkozni. Kaptunk is az elején rögtön hármat. Elpasszolás, ketten jönnek egy bekkre, vagy ketten jönnek rám. Pedig jól léptem ki, de bevarrták. Akkor az egyik botcsinálta hátvédet feltoltuk, bejött helyére A. Jó lassú, de legalább nem rohangál el, és tudja, hova kell állnia. És etttől nagyjából rendbe jöttünk. A szünetben 0-3 maradt.

A második félidőben előszedtem valami a régiből. Tíz-tizenöt lövést biztos kaptam, közte ziccerek, de mind megvolt. Egy tökönlövés, bagatell, egyet seggel toltam ki. Elől meg nyolc percenként vertünk egy gólt. A harmadikat az én gólpasszomból elfutva K. Az utolsó másodpercekben a hatosomon belül vette át a srác a labdát. Csináltam egy olikahnt, tyű, elég régen jött ilyen jó ütemben ki: szóval ráugrottam a fickóra, és a lövés elakadt bennem.

A vége 3-3, jó meló volt, nem sérültem meg, nem vonulok még vissza.

Azt gondolnánk, ahol kapus van, ott csapat is van; ha csapat van, akkor csapatjátéknak is kell lenni. Játék, összetartás, habostorta, móka. Aztán kiderül, hogy fityfenét. Kapsz egy gólt, és rögtön hátat fordítanak neked. Gondolatban vagy valóságosan kiköpnek, és indulnak középkezdéshez. Így megy.

Azt is gondolnánk, hogy futni meg kifejezetten magányos biznisz. Aztán kiderül, hogy távolról sem. Azon kapod magad, hogy basszuszkulcs, mi ez, lázas lettem, rám jött a szívdobogás, elkaptam valamit, pedig utálok futni, mindig is utáltam (lazán kapcsolódik: miért lettem kapus), de nézzenek oda, hirtelen futok én is, meg fut ő is a másik szobából, aztán egyre többet és egyre többen, és mindig erről beszélünk, nézzük, mit és mennyit futott a haver, aztán benevezel egy versenyre, és veled együtt (mondom együtt), ott szuszog, liheg, hörög tízezer másik arc. Jópofa. Mind egy irányba néz, és kb. mind ugyanazt akarja. Mint egy csapat.

Én bő egy éve futok. Nyögvenyelős 6 km-ek után nagy ünnep volt az első 10-es, meg az első 21 csak úgy. Aztán tavaly a Wizzair-félmaraton, amitől úgy megszédültem, hogy hirtelen ötlettel még a Spar-maratonra is beneveztem. Erről lepattantam, de legalább maradt izgalom bőven idénre is.

Tavaly november óta Barát Gabival készülök. Korábban azt hittem, az ilyesmi túl sok kényelmetlen megkötést visz be a rendszerbe, nem mehetek a saját fejem után, és a fejlődésem enélkül is töretlen. A helyzet ezzel szemben az, hogy a felkészülés így sokkal kevesebb parttalan fejtöréssel jár, favágó loholás helyett minőségi edzést jelent, kisebb a sérülések kockázata, és nekem legalábbis egyedüli megoldás a hatékony formaidőzítésre. Már amennyiben nem csak a közepes távok egyszerű teljesítése a cél, hanem az idő is fontos. Ha macsómakizni akar az ember, és nem elég az örömfutás meg a belső béke. És persze, hogy akar, és persze, hogy nem elég. Csúcsok kellenek. Meg a maraton. Nyomi kis lábaimmal most már valahogy le kellene futni.

Aztán novemberre jött december és január, és a fartlekezéssel, repülőkkel, meg az ellazsált nyújtásokkal megérkeztek a térd- és egyéb fájások is. Meg a meddő várakozás, hogy mi lesz; meg fokozódó aggodalom, hogy a magamfajta öregember már semmire se jó, ez már hasogatni fog mindörökre, és nemhogy 42, de fájdalmak nélkül még 4 km sem lesz többet soha. Félelem és reszketés és reszketés és félelem. Február közepétől lettem minden héten kicsit jobban, de az önbizalom visszatérésére további két hónapot kellett várni. Próbáltam tartani a lelket magamban, volt egyre több biztató fejlemény, de a legjobb terápia egy egyéni csúcs, természetesen.

Csúcs, de mihez képest. Az őszi Wizzair 1:53:09 lett, ahol a hátsó régiókból indultam, teljesen tapasztalatlanul, inkább ráérősen, mint sietősen, bár a végére így is elfáradtam tisztességesen. Vagy vegyünk egy nem hitelesített, így-úgy megmért 1:43:44-at szintén tavaly őszről.

És eljött április 19. A részleteken ne múljon semmi, gondoltam, ezért időben kimentem a Margitszigetre, edzői tanácsra szépen megcsináltam az 1 km-es bemelegítést, a rajt előtt tornáztam, mozogtam, kalimpáltam. Aztán beálltam az 1:45-ös iramfutó elé. Lesz, ami lesz alapon.

A BSI rám ijesztett, hogy kétfüles fülhallgatót nem lehet használni, nekem meg az összes többi kiesik a fülemből, így csak egy órára és az út melletti kilométer jelzőkre tudtam hagyatkozni sebességemet és előrehaladásomat illetően. Ami kockázatos. Ha túlfutom az elejét, csúf lesz a vége, ha eltotyogom, nem jutok semmire. Gabi nem sokat mondott, csak annyit, hogy tüdőkiköpős futást kíván. Ez sokat lendített azért. És elkezdtük. Az első 1 km-en az ideálisnál kicsit sűrűbb volt a mezőny, meg az Árpád-hidat is meg kellett mászni. Mint utóbb megnéztem, 5:13-as kezdés volt. Mondjuk úgy, újra bemelegítettem. És ez jól jött, mert innen nagyon tekerős lett a buli. Nem fájt semmi, nem fáztam, nem volt melegem, elengedtem a gyeplőt. Mentem a néppel, jelzem, ezek elég szilaj fiúk meg lányok voltak, de szórványosan még előzgettem is. Az eufória kb. az 5. kilométerig tartott. Akkor be kellett kapcsolni a hajtóművek második fokozatát, és nyomni, nyomni, nyomni ésszel, de határozottan. Semmi nézelődés, semmi lányok feneke, semmi cikázás, semmi vigyorgás a többiekre meg a szurkolókra. Ha visszagondolok, innentől 10:1 volt az engem lehagyók és az általam leelőzöttek aránya. Pedig a sebességem nem nagyon csökkent, egészen 15-16 km-ig nagyon masszív előnyben voltam a remélt 1:45 arányos részéhez képest.

Kellettek a kapaszkodók. Kipécézni valakit magam előtt, akiről feltehető, hogy kb.ugyanannyit fut, mint én, és tapadni rá, ahogy lehet. Volt először is az öreg. Nálam vagy tizenöttel idősebb, vagány fickónak nézett ki, nagyon hasonló tempóban mentünk, csak nem sokkal a vége előtt vesztettem szem elől. Volt a két bikiniszerű futócuccos csaj. Utolértek, kezdtek lehagyni, gyerünk, mondom, megyek velük, de ez nagyon gyenge próbálkozásnak bizonyult, elillantak igen hamar. Végül volt a hülye mozgású fickó, piros felsőben. Szerintem az illetőt ismerem, de mivel végig mögötte voltam, erre nem mernék mérget venni.

Az az átkozott pesti rakpart, felfelé. Aminek a vége felé tavaly, a maratonon elhaláloztam. Most is nagyon megfogott. Éreztem, hogy lassabban megyek, de volt még egy hajtóművem, ami ha a fordulatszámot nem is növelte, de a nyomatékot valahogy igen, így kitartottam. Úgy tűnt, még mindig a szintidőn belül vagyok, de kezdtem elbizonytalanodni, hogy jól mérek-e, illetve aggasztott, hogy az iramfutókat sehol se láttam, se előttem, se mögöttem, amikor egy kanyarban visszanéztem. Hol lehetnek?

18 km körül teljesen kifacsaródtam. Próbáltam rendszeresen tankolni a magammal vitt sokcukros, sokcitromos, kis konyhasós italbóból, az összes frissítőn vettem vizet, meg egy banánt is betermeltem, de fogyott az erő vészesen. Ja, várjunk, akadt még egy srác, akit követtem, a hórihorgas szlovák, azanyád, magyar virtus, próbáltam hergelni magam, tapadtam rá, hogy el ne menjen. Szerencsére ő is fáradt, és az Árpád-hídon el is hagytam. Itt valahonnan még egy kis lendületet vettem, sőt a hídról lefelé szinte gurultam, mint a kulagolyó, de ahogy a szigetkört elértük, tényleg minden elfogyott. Ahogy komótosan fújtattam, jobbról-balról húztak el mellettem azok, akik még hajrázni is akartak, miközben nekem úgy tűnt, én itt már semmit se akarok, legfeljebb egy sört a célban, most már nemsokára. A hosszú célegyenes mentén jó sok ember bámészkodott, próbáltam kínos lassúságomat valamiféle távolba révedő, fennkölt arckifejezéssel leplezni, meg kihúzni magam. Nem tudom, ez mennyire sikerült. Amikor megláttam az órát a célvonal felett, úgy tűnt, hogy van esélyem elérni a nagy célt, és hogy nehogy már egy másodperccel maradjak le, ezért az utolsó százötven métert még egészen ledületesen megnyomtam. Ez a kis töltet nem tudom, honnan jött, talán a befutó szpíker lelkesítő baritonja hozta elő, meg mintha valami mágnes vonzott volna.

1:44:44. Azta, mekkora. Megvan a meccs. A műkedvelő visszatért, ezúton is mindent kösz, Gabi.

Csúcs. Nem is az idő összesen. Hanem az a furcsaság, hogy ezen a félmaratonon futottam meg eddigi pályafutásom leggyorsabb 8, 10, 12, 14 km-ét. Csak nagyon kicsit füllentek, mert egyszer volt egy 37.51-es 8-asom. De minden más hosszabb-rövidebb futásnál most, ezen a 21-esen gyorsabb voltam. Az utolsó két km 5:14 meg 5:18 lett. Belefért.

És érem és puszi és pacsi és sör. Kell a csapat.

Barátaim, a kapuban és szerte a pályákon. Fussatok. Jövök.

Az olasz meló elvégezve, megcsaptuk a macskazabálókat. Iszonyúan jól tekert a védelem, jó ilyenkor kapusnak lenni.

És a legszebb az, ha az ember ezen túl még odateszi magát egy olyan korszakos védéssel, amit még nagyon sokat fognak emlegetni. Egy olyannal, amilyet Rajna Miki mutatott be. Nézd csak, a kisfilmen 1:20-nál.