kapusblog

A félig már visszavonult kapussal mi lesz? Kell, hogy legyen valami. És az ember telhetetlen, mindig nagyobbat akar. Nagy dobást, nagy meccseket, nagy futást. Miért pont a maraton? Mert ott van, és a dolog további magyarázatot nem igényel - mondja Bernát atya egyrészt. Másrészt sokkal jobb, mint ha hegyet másznék, ultrázni pedig, most megígérem, soha nem fogok.

Jó futás, jó kiállás

Egy éve készültem erre a napra. Először is fejben: alaposan átgondoltam, hogy mire lesz szükségem.

Mi az, ami eddig nem volt? Mi kell, hogy a semmiből egy legyen? Mekkora munka volt a semmiben; abban a tavaly 30 kilométernél feladott maratonban? És mekkora kell egy teljesítéshez? És egyáltalán - milyen végigfutni egy maratont? Milyen az, ha megvan?

Idén biztosra szerettem volna menni, ezért profi segítségét vettem igénybe. Tavaly november óta Barát Gabriella diktálta a távot és a tempót, én pedig futottam rengeteget. Május óta több mint ezer kilométert, augusztusban háromszázat. A sérülések egy ideje elkerültek, és úgy tűnt, a 42 kilométert gond nélkül be fogom húzni, sőt megcélzom a 4 órán belüli időt.

A fizikai felkészülés mellett a szellemibe is mindent beleadtam. Két hónapja például kizárólag a tavalyi Budapest Maratonos pólóban edzettem. Megjelöltem magam. Mindig a fekete futógatyát vettem fel, szigorúan. Az UV-sárga Saucony kiszolgált, így visszatértem a piros Asicshoz, amiben annak idején elkezdtem. Most beszereztem hozzá piros zoknikat. Fontos dolgok ezek.

Ha már beöltözés: a versenyek igazi ünnepek, amelyek alkalomhoz illő megjelenést kívánnak. Urak (határeset, de magamat is ide sorolom) fehér felsőben, meteorszürke baseball-sapkában, fekete nadrágban. Fehér és fekete. Vagy megcsinálod, vagy nem. Tűzszekerek. Azért itt nem áll meg a dolog, kell tér az önmegvalósításhoz is. Kizárólag erre találták fel a futócipőt, minden más mese. Minél rikítóbb, annál jobb. Pirosat, sárgát, neonzöldet ajánlok, ha bárki engem kérdez. Aki nagyon vagány akar lenni, annak a fekete nadrág szélén a cipő színével harmonizáló, leheletnyi folt, bevarrás esetleg megengedett. Kész is vagyunk: jöhet a vazelin, jöhet a rajt.

A tempóválasztás evolúciója

A verseny előtt sokat tanakodtam. 4 órás maratonhoz ugyebár 5:41-es kilométerek kellenek. Akkora királynak éreztem magam, hogy az iramfutókhoz csatlakozás szóba sem jöhetett. Magam akartam harcolni; serpákkal és oxigénpalackkal bárki megcsinálja, gondoltam büszkén. Zselé sem kell.

A felkészülés hosszú futásait a Runkeeper szerint 5:35-5:45 körüli átlagokkal abszolváltam. Sajnos azonban az app a valóságosnál hosszabb távokat és gyorsabb tempót mér. Vagyis ilyen nagy tét esetén nem bízhatom rá magam. Ha nincs iramfutó és nincs app, akkor stopper kell, meg az út menti kilométerjelzők. Viszont fejben elég nehéz követni a kitűzött részidőket. Hacsak. Hacsak nem döntök úgy, hogy pontosan 5:30-as ezreket futok. Ezeket ugyanis könnyű egymás után összeadni: az eredmény minden kilométernél fél vagy egész percre jön ki. Ez lesz a nyerő taktika, mérnök úr. Vagyis csak majdnem, mivel csavartam még ezen is egyet. Hörcsög módra, biztos, ami biztos, hangyányit meghúztam, és elkezdtem kis tartalékot felhalmozni, hogy ha bármi közbejön, legyen mit felélnem. A táv első 15 kilométerét 5:24-es átlaggal tettem meg, 17 másodperccel gyorsabban, mint kellett volna. Én hülye.

Találkozás egy fiatalemberrel

Persze minden nagyon jól ment, könnyen és simán. Nézegettem a várost, a többieket. Jobb lábam folyamatosan a féken, hogy el ne fussam magam. Összefutottam H. futballszakíróval, virtuális futóbarommal, és valóságos fordítótársammal. Rég óta kölcsönösen húzzuk előre egymást. Neki már voltak nagy maratonjai, a tavalyi pokoli melegben például 4:06 körül ért célba. Fiatal, de minden hájjal megkent fickó. Most keveset készült, nem volt valami szuper formában, és ez látszott is rajta. A Margitsziget északi kijáratánál értem utol, barátságosan hátba vágtam, aztán otthagytam. Mennem kellett, éreztem, ez most az én napom. Lehet egyszer ilyen is. De őszintén szorítottam neki, hogy sikerüljön végigmennie.

Hogy viszonyul a semmi az egyhez? Jó kérdés. Mennyi az a semmi? Mettől meddig tart egy maraton? H. azt mondta, nem a maraton a lényeg, hanem a meló, amit előtte beletesz az ember. Érdekes felvetés.

Baljós árnyak

18-nál úgy éreztem, kicsit megromlott a mozgásom meg a levegővételem, koncentrálnom kellett, hogy nagyjából gatyába rázzam magam. Valahogy így. Valahogy, na. Nnna. Nem kell annyira rohanni, milyen jól tettem, hogy felhalmoztam némi időelőnyt, tessék, most ebből elhasználok egy keveset. Okosan, mondaná Matula bácsi. Az első magnézium ampullát beküldtem.

Van az a megközelítés, hogy lefutunk egy óvatos félmaratont; mellékesen, mintha ott se lennénk. Aztán azt mondjuk magunkban, gyerünk, és megcsinálunk még egyet. Nagyon jól hangzik, miért ne működne. Már úgy értem, ezen a szinten. Ahova eljutottam. Most minden túlzás nélkül. Ahogy azt Móricka elképzeli…

Meg is érkeztünk a feléhez, kis rakpart még, aztán fordító, Pázmány Péter, Szent Gellért, Remete Szent Pál, itt jött egy kis emelkedő, annyira nem esett jól, de nem siettem. Nagyon nem. 25 km. Tavaly itt kezdtem végzetesen elfáradni. Most is kezdődött valami, a rosseb egye meg. Zsil utcai fordító, ezt szoktam szeretni, aztán a végtelen hosszú pesti rakpart, ezt nem.

Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő

Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő mélán haladt a mezőnnyel, és egyre nehezebben szedte a lábát. Milyen különös, merengett, hogy hamarosan a 30. kilométerhez ér, és előzetes várakozásaival ellentétben semmiféle magabiztos könnyedséget nem érez. Majdnem ugyanúgy kezd elfogyni és fájni minden, mint egy évvel ezelőtt. Ezt kifejezetten méltánytalan dolognak érezte. Lehetséges, hogy valami áthatolhatatlan belső határhoz érkezett volna? Hogy ha a fene fenét eszik is, csak ennyit bír, és többet nem? És ha így van, akkor mi van? Semmi. Félmaratonokkal is lehet teljes életet élni, uram, higgye el, sőt. Na de nem ezért jöttem.

Hogy viszonyul a semmi az egyhez? És hogy viszonyul az egy a félhez? És ki tudja, vajon nem a fél-e az egy. Különben kétszer ugyanúgy, ugyanott meghalni, az is valami. Közepesen érdekes, de mégis csak sztori. El lehet majd mesélni párszor a fiúknak... Kiszálljak vagy sanyargassam tovább magam? Uram, ne erőltesse. Minek. De melyik minek.

Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő tehát nem nagyon tudta, mit tegyen, és hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de ha már elhozta, előszedte az övtáskájában hurcolt fitness-gabonaszeletet. Meglepődve tapasztalta, hogy pont olyan lett, mint ő maga. Szanaszét hullott a nagy futásban. Óvatosan feltépte a papírt, és az egész diszpergálódott, száraz cuccot a markába, majd egy mozdulattal a szájába szórta. Humm. Hupp. Phlum-phlum-phlum. Aóéeaáa (a jó édesanyádat - a szerk). Kimaradt a számításból, hogy jó ideje már a száján veszi a levegőt. A következő száz méteren bár mindent megtett, hogy ne így legyen, de lihegése ritmusában ütemesen morzsákat köpködött. Hőőő (beszív) Phlum-phlum-phe (kiprüsszent), azta.  Akármilyen fáradt is volt Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő, ezen magában felröhögött, minek következtében le is tüdőzött egy adagot a morzsából, fuldokolni kezdett és könnyekre fakadt. Beletelt egy kilométerbe, míg a helyzet jut is marad is alapon, konszolidálódott.

Ackbar admirális, ez csapda

A futásom közben egyre lassult. Az időt meg a sebességet már rég nem számoltam, átálltam túlélő-vánszorgó üzemmódba. Túl voltam harmincon, harmincegyen, közeledett az Árpád-híd, amikor mint egy komótos szökőár, ami elől nincs menekvés, seggen legyintett, és átcsapott felettem a 4 órás iramfutók előtt torlódó embertömeg hulláma. Az ár az út jobb oldalához sodort, de döcögtem tovább, nem süllyedtem el. Népfürdő utca, görcsös taposás, balkanyar, és felmásztam a hídra. Az iramfutók a legmagasabb ponton, a híd tetején daráltak be. Bevégeztetett. Szóba se jött, hogy tartsam velük a lépést, elmentek, mintha ott se lettek volna.

Aztán. Ahogy a híd lehajtójáról a szigetre értem, m. e. g. á. l. l. t. a. m.

És úgy maradtam. Néztem hosszan a cipőmet, derékszögben meghajolva. Nem mintha ez sokkal jobb lett volna, mint futni. Ennyi? Mi legyen? Hogyaza. Két valószínűtlenül csinos rendőrlány lépett hozzám, valószínűtlenül ormótlan rendőrlány-öltözetben. Megkérdezték, jól vagyok-e. Körülményesen felegyenesedtem, mint az előember, és hörögve tudattam velük, hogy ugyan voltam már jobban is, de gond az nincsen. Az az átkozott büszkeség. Kicsit megdőltem megint. Aztán némi tekergés után elkezdtem lépegetni, a mezőny mellett. Lassan, meg-megállva. Be a szigetre.

Ha most is olyan idő lett volna, mint tavaly, akkor szépen kifekszem a fűbe, és ott maradok. Tuti.

De ebben a vízben, fagyban ez nem volt opció. Egyre beljebb másztam. Kicsit megálltam, megint másztam. Na jó, ennek nincs értelme, hívok taxit. Aha. Hova? Ide, a sziget közepére biztos nem jön be, ez se játszik. Felmerült bennem, hogy elájulok, valaki majd csak felmos. De valahogy ehhez is hideg volt. Gyalogoltam lassan, teljes kétségbeesésben. Vádligombóc (hapax legomenon, ba dum ts). Azzal próbáltam elfoglalni magam, hogy az újabb bukásomról kiadandó közleményt fogalmazgattam fejben. Hogy mit mondok otthon, mit mondok a felkészülésemet irányító Gabinak, mit mondok annak a 40-50 embernek, aki szurkol nekem. Néha megpróbáltam pár lépést futni, de nem ment egyáltalán. Fáztam kegyetlenül. Ez egy rohadt csapda, Ackbar admirális, itt fogok elpusztulni, minek jöttem ide.

Robofutás, túlélő módban

Már nem is tudom mennyi idő alatt végül is átvágtam magam a szigeten. Ittam közben egy csomót; vizet, magnéziumot, izót, kólát. És közben kicsit visszatért belém az élet. Megláttam a 35-ös táblát. 35-nél már jó lesz, így utólag mekkora szöveg, pedig ott le se esett, hogy Hanka megmondta előre. Még 7 tyúkszaros kilométer, bennem akkor csak ez motoszkált. Meg kéne próbálni. És valóban jó lett. Hetedszer is nekiduráltam magam, és elkezdtem kocogni. Marha lassú, fájós robofutással. Végül is haladtam, egyenletesen. És kapaszkodtam, és kapaszkodtam... megint egy kicsit tovább... és még egy kicsit tovább. Mindazonáltal olyan mélyről, a klinikai feladásból jöttem vissza, hogy óriási meglepetést okozott érzékelni, hogy lassan valóban fogyni kezdtek a kilométerek. Fájt az élet, de innentől kibírhatatlan krízis már nem jött, a tempót megtorpanás nélkül tudtam tartani. Nyugati-felüljáró, Váci út, és a többi. Rettentő hosszúnak tűnt még a városligeti tekergés, de nyomtam, gyúrtam, gyömöszöltem.

Messziről lehetett már hallani, és egyre hangosabban a célember baritonját. Még két kanyar, még egy, Felvonulási tér, ráfordulok, ott a cél. Hát nézd, maraton, ezért még számolunk, csak azért se integetek, még húsz méter, ott vagyok. Megérkeztem. Aóéeaáa – l. fent.

Megkaptam az érmet, és akkor tényleg minden erőm elfogyott. Se állni, se ülni, se menni nem bírtam percekig. Vizes trikó le, száraz fel, rá a pulcsi, rá a kabát, rá a dzseki, majdnem elájultam, de most tényleg, úgy fogott meg a család, akik de jó, hogy kijöttek, aggódva veregették a vállam, engem meg rázott a hideg, mint a ménkű. Elbotorkáltunk a kocsiig és hazavittek.

4:17:11 lett a vége, és ahogy telik azóta az idő, egyre büszkébb vagyok rá. Otthon nézegettem, hogy ki mit futott, hát H. is megcsinálta megint, sőt meg is előzött, rám verve nyolc percet. Nem láttam, hol ment el mellettem, azon a szakaszon nem nézegettem semmit, mással voltam elfoglalva. Amennyire büszke lettem, annyira szerény is. Azt hiszem, H-t egy évig mesternek kell szólítanom.

Ez volt a maratonom. Az első. Na és? Elő a farbával, kapuskám, végre. Hogy viszonyul az egy a semmihez? Mekkora, de tényleg mekkora az az egy? Meghatódás? Felszabadulás? Sok a duma. Továbbra sem tudok sokat az egészről, de nem is kell. Megcsináltam, mert ott volt.

Ott van az a 4 óra is. Jövőre megint nekivágok. Csak szerényen.

Azt gondolnánk, ahol kapus van, ott csapat is van; ha csapat van, akkor csapatjátéknak is kell lenni. Játék, összetartás, habostorta, móka. Aztán kiderül, hogy fityfenét. Kapsz egy gólt, és rögtön hátat fordítanak neked. Gondolatban vagy valóságosan kiköpnek, és indulnak középkezdéshez. Így megy.

Azt is gondolnánk, hogy futni meg kifejezetten magányos biznisz. Aztán kiderül, hogy távolról sem. Azon kapod magad, hogy basszuszkulcs, mi ez, lázas lettem, rám jött a szívdobogás, elkaptam valamit, pedig utálok futni, mindig is utáltam (lazán kapcsolódik: miért lettem kapus), de nézzenek oda, hirtelen futok én is, meg fut ő is a másik szobából, aztán egyre többet és egyre többen, és mindig erről beszélünk, nézzük, mit és mennyit futott a haver, aztán benevezel egy versenyre, és veled együtt (mondom együtt), ott szuszog, liheg, hörög tízezer másik arc. Jópofa. Mind egy irányba néz, és kb. mind ugyanazt akarja. Mint egy csapat.

Én bő egy éve futok. Nyögvenyelős 6 km-ek után nagy ünnep volt az első 10-es, meg az első 21 csak úgy. Aztán tavaly a Wizzair-félmaraton, amitől úgy megszédültem, hogy hirtelen ötlettel még a Spar-maratonra is beneveztem. Erről lepattantam, de legalább maradt izgalom bőven idénre is.

Tavaly november óta Barát Gabival készülök. Korábban azt hittem, az ilyesmi túl sok kényelmetlen megkötést visz be a rendszerbe, nem mehetek a saját fejem után, és a fejlődésem enélkül is töretlen. A helyzet ezzel szemben az, hogy a felkészülés így sokkal kevesebb parttalan fejtöréssel jár, favágó loholás helyett minőségi edzést jelent, kisebb a sérülések kockázata, és nekem legalábbis egyedüli megoldás a hatékony formaidőzítésre. Már amennyiben nem csak a közepes távok egyszerű teljesítése a cél, hanem az idő is fontos. Ha macsómakizni akar az ember, és nem elég az örömfutás meg a belső béke. És persze, hogy akar, és persze, hogy nem elég. Csúcsok kellenek. Meg a maraton. Nyomi kis lábaimmal most már valahogy le kellene futni.

Aztán novemberre jött december és január, és a fartlekezéssel, repülőkkel, meg az ellazsált nyújtásokkal megérkeztek a térd- és egyéb fájások is. Meg a meddő várakozás, hogy mi lesz; meg fokozódó aggodalom, hogy a magamfajta öregember már semmire se jó, ez már hasogatni fog mindörökre, és nemhogy 42, de fájdalmak nélkül még 4 km sem lesz többet soha. Félelem és reszketés és reszketés és félelem. Február közepétől lettem minden héten kicsit jobban, de az önbizalom visszatérésére további két hónapot kellett várni. Próbáltam tartani a lelket magamban, volt egyre több biztató fejlemény, de a legjobb terápia egy egyéni csúcs, természetesen.

Csúcs, de mihez képest. Az őszi Wizzair 1:53:09 lett, ahol a hátsó régiókból indultam, teljesen tapasztalatlanul, inkább ráérősen, mint sietősen, bár a végére így is elfáradtam tisztességesen. Vagy vegyünk egy nem hitelesített, így-úgy megmért 1:43:44-at szintén tavaly őszről.

És eljött április 19. A részleteken ne múljon semmi, gondoltam, ezért időben kimentem a Margitszigetre, edzői tanácsra szépen megcsináltam az 1 km-es bemelegítést, a rajt előtt tornáztam, mozogtam, kalimpáltam. Aztán beálltam az 1:45-ös iramfutó elé. Lesz, ami lesz alapon.

A BSI rám ijesztett, hogy kétfüles fülhallgatót nem lehet használni, nekem meg az összes többi kiesik a fülemből, így csak egy órára és az út melletti kilométer jelzőkre tudtam hagyatkozni sebességemet és előrehaladásomat illetően. Ami kockázatos. Ha túlfutom az elejét, csúf lesz a vége, ha eltotyogom, nem jutok semmire. Gabi nem sokat mondott, csak annyit, hogy tüdőkiköpős futást kíván. Ez sokat lendített azért. És elkezdtük. Az első 1 km-en az ideálisnál kicsit sűrűbb volt a mezőny, meg az Árpád-hidat is meg kellett mászni. Mint utóbb megnéztem, 5:13-as kezdés volt. Mondjuk úgy, újra bemelegítettem. És ez jól jött, mert innen nagyon tekerős lett a buli. Nem fájt semmi, nem fáztam, nem volt melegem, elengedtem a gyeplőt. Mentem a néppel, jelzem, ezek elég szilaj fiúk meg lányok voltak, de szórványosan még előzgettem is. Az eufória kb. az 5. kilométerig tartott. Akkor be kellett kapcsolni a hajtóművek második fokozatát, és nyomni, nyomni, nyomni ésszel, de határozottan. Semmi nézelődés, semmi lányok feneke, semmi cikázás, semmi vigyorgás a többiekre meg a szurkolókra. Ha visszagondolok, innentől 10:1 volt az engem lehagyók és az általam leelőzöttek aránya. Pedig a sebességem nem nagyon csökkent, egészen 15-16 km-ig nagyon masszív előnyben voltam a remélt 1:45 arányos részéhez képest.

Kellettek a kapaszkodók. Kipécézni valakit magam előtt, akiről feltehető, hogy kb.ugyanannyit fut, mint én, és tapadni rá, ahogy lehet. Volt először is az öreg. Nálam vagy tizenöttel idősebb, vagány fickónak nézett ki, nagyon hasonló tempóban mentünk, csak nem sokkal a vége előtt vesztettem szem elől. Volt a két bikiniszerű futócuccos csaj. Utolértek, kezdtek lehagyni, gyerünk, mondom, megyek velük, de ez nagyon gyenge próbálkozásnak bizonyult, elillantak igen hamar. Végül volt a hülye mozgású fickó, piros felsőben. Szerintem az illetőt ismerem, de mivel végig mögötte voltam, erre nem mernék mérget venni.

Az az átkozott pesti rakpart, felfelé. Aminek a vége felé tavaly, a maratonon elhaláloztam. Most is nagyon megfogott. Éreztem, hogy lassabban megyek, de volt még egy hajtóművem, ami ha a fordulatszámot nem is növelte, de a nyomatékot valahogy igen, így kitartottam. Úgy tűnt, még mindig a szintidőn belül vagyok, de kezdtem elbizonytalanodni, hogy jól mérek-e, illetve aggasztott, hogy az iramfutókat sehol se láttam, se előttem, se mögöttem, amikor egy kanyarban visszanéztem. Hol lehetnek?

18 km körül teljesen kifacsaródtam. Próbáltam rendszeresen tankolni a magammal vitt sokcukros, sokcitromos, kis konyhasós italbóból, az összes frissítőn vettem vizet, meg egy banánt is betermeltem, de fogyott az erő vészesen. Ja, várjunk, akadt még egy srác, akit követtem, a hórihorgas szlovák, azanyád, magyar virtus, próbáltam hergelni magam, tapadtam rá, hogy el ne menjen. Szerencsére ő is fáradt, és az Árpád-hídon el is hagytam. Itt valahonnan még egy kis lendületet vettem, sőt a hídról lefelé szinte gurultam, mint a kulagolyó, de ahogy a szigetkört elértük, tényleg minden elfogyott. Ahogy komótosan fújtattam, jobbról-balról húztak el mellettem azok, akik még hajrázni is akartak, miközben nekem úgy tűnt, én itt már semmit se akarok, legfeljebb egy sört a célban, most már nemsokára. A hosszú célegyenes mentén jó sok ember bámészkodott, próbáltam kínos lassúságomat valamiféle távolba révedő, fennkölt arckifejezéssel leplezni, meg kihúzni magam. Nem tudom, ez mennyire sikerült. Amikor megláttam az órát a célvonal felett, úgy tűnt, hogy van esélyem elérni a nagy célt, és hogy nehogy már egy másodperccel maradjak le, ezért az utolsó százötven métert még egészen ledületesen megnyomtam. Ez a kis töltet nem tudom, honnan jött, talán a befutó szpíker lelkesítő baritonja hozta elő, meg mintha valami mágnes vonzott volna.

1:44:44. Azta, mekkora. Megvan a meccs. A műkedvelő visszatért, ezúton is mindent kösz, Gabi.

Csúcs. Nem is az idő összesen. Hanem az a furcsaság, hogy ezen a félmaratonon futottam meg eddigi pályafutásom leggyorsabb 8, 10, 12, 14 km-ét. Csak nagyon kicsit füllentek, mert egyszer volt egy 37.51-es 8-asom. De minden más hosszabb-rövidebb futásnál most, ezen a 21-esen gyorsabb voltam. Az utolsó két km 5:14 meg 5:18 lett. Belefért.

És érem és puszi és pacsi és sör. Kell a csapat.

Barátaim, a kapuban és szerte a pályákon. Fussatok. Jövök.