A félig már visszavonult kapussal mi lesz? Kell, hogy legyen valami. És az ember telhetetlen, mindig nagyobbat akar. Nagy dobást, nagy meccseket, nagy futást. Miért pont a maraton? Mert ott van, és a dolog további magyarázatot nem igényel - mondja Bernát atya egyrészt. Másrészt sokkal jobb, mint ha hegyet másznék, ultrázni pedig, most megígérem, soha nem fogok.

Jó futás, jó kiállás

Egy éve készültem erre a napra. Először is fejben: alaposan átgondoltam, hogy mire lesz szükségem.

Mi az, ami eddig nem volt? Mi kell, hogy a semmiből egy legyen? Mekkora munka volt a semmiben; abban a tavaly 30 kilométernél feladott maratonban? És mekkora kell egy teljesítéshez? És egyáltalán - milyen végigfutni egy maratont? Milyen az, ha megvan?

Idén biztosra szerettem volna menni, ezért profi segítségét vettem igénybe. Tavaly november óta Barát Gabriella diktálta a távot és a tempót, én pedig futottam rengeteget. Május óta több mint ezer kilométert, augusztusban háromszázat. A sérülések egy ideje elkerültek, és úgy tűnt, a 42 kilométert gond nélkül be fogom húzni, sőt megcélzom a 4 órán belüli időt.

A fizikai felkészülés mellett a szellemibe is mindent beleadtam. Két hónapja például kizárólag a tavalyi Budapest Maratonos pólóban edzettem. Megjelöltem magam. Mindig a fekete futógatyát vettem fel, szigorúan. Az UV-sárga Saucony kiszolgált, így visszatértem a piros Asicshoz, amiben annak idején elkezdtem. Most beszereztem hozzá piros zoknikat. Fontos dolgok ezek.

Ha már beöltözés: a versenyek igazi ünnepek, amelyek alkalomhoz illő megjelenést kívánnak. Urak (határeset, de magamat is ide sorolom) fehér felsőben, meteorszürke baseball-sapkában, fekete nadrágban. Fehér és fekete. Vagy megcsinálod, vagy nem. Tűzszekerek. Azért itt nem áll meg a dolog, kell tér az önmegvalósításhoz is. Kizárólag erre találták fel a futócipőt, minden más mese. Minél rikítóbb, annál jobb. Pirosat, sárgát, neonzöldet ajánlok, ha bárki engem kérdez. Aki nagyon vagány akar lenni, annak a fekete nadrág szélén a cipő színével harmonizáló, leheletnyi folt, bevarrás esetleg megengedett. Kész is vagyunk: jöhet a vazelin, jöhet a rajt.

A tempóválasztás evolúciója

A verseny előtt sokat tanakodtam. 4 órás maratonhoz ugyebár 5:41-es kilométerek kellenek. Akkora királynak éreztem magam, hogy az iramfutókhoz csatlakozás szóba sem jöhetett. Magam akartam harcolni; serpákkal és oxigénpalackkal bárki megcsinálja, gondoltam büszkén. Zselé sem kell.

A felkészülés hosszú futásait a Runkeeper szerint 5:35-5:45 körüli átlagokkal abszolváltam. Sajnos azonban az app a valóságosnál hosszabb távokat és gyorsabb tempót mér. Vagyis ilyen nagy tét esetén nem bízhatom rá magam. Ha nincs iramfutó és nincs app, akkor stopper kell, meg az út menti kilométerjelzők. Viszont fejben elég nehéz követni a kitűzött részidőket. Hacsak. Hacsak nem döntök úgy, hogy pontosan 5:30-as ezreket futok. Ezeket ugyanis könnyű egymás után összeadni: az eredmény minden kilométernél fél vagy egész percre jön ki. Ez lesz a nyerő taktika, mérnök úr. Vagyis csak majdnem, mivel csavartam még ezen is egyet. Hörcsög módra, biztos, ami biztos, hangyányit meghúztam, és elkezdtem kis tartalékot felhalmozni, hogy ha bármi közbejön, legyen mit felélnem. A táv első 15 kilométerét 5:24-es átlaggal tettem meg, 17 másodperccel gyorsabban, mint kellett volna. Én hülye.

Csak lazán, határozottan
Csak lazán, határozottan

Találkozás egy fiatalemberrel

Persze minden nagyon jól ment, könnyen és simán. Nézegettem a várost, a többieket. Jobb lábam folyamatosan a féken, hogy el ne fussam magam. Összefutottam H. futballszakíróval, virtuális futóbarommal, és valóságos fordítótársammal. Rég óta kölcsönösen húzzuk előre egymást. Neki már voltak nagy maratonjai, a tavalyi pokoli melegben például 4:06 körül ért célba. Fiatal, de minden hájjal megkent fickó. Most keveset készült, nem volt valami szuper formában, és ez látszott is rajta. A Margitsziget északi kijáratánál értem utol, barátságosan hátba vágtam, aztán otthagytam. Mennem kellett, éreztem, ez most az én napom. Lehet egyszer ilyen is. De őszintén szorítottam neki, hogy sikerüljön végigmennie.

Hogy viszonyul a semmi az egyhez? Jó kérdés. Mennyi az a semmi? Mettől meddig tart egy maraton? H. azt mondta, nem a maraton a lényeg, hanem a meló, amit előtte beletesz az ember. Érdekes felvetés.

Baljós árnyak

18-nál úgy éreztem, kicsit megromlott a mozgásom meg a levegővételem, koncentrálnom kellett, hogy nagyjából gatyába rázzam magam. Valahogy így. Valahogy, na. Nnna. Nem kell annyira rohanni, milyen jól tettem, hogy felhalmoztam némi időelőnyt, tessék, most ebből elhasználok egy keveset. Okosan, mondaná Matula bácsi. Az első magnézium ampullát beküldtem.

Alagút
Alagútból ki és alagútba be

Van az a megközelítés, hogy lefutunk egy óvatos félmaratont; mellékesen, mintha ott se lennénk. Aztán azt mondjuk magunkban, gyerünk, és megcsinálunk még egyet. Nagyon jól hangzik, miért ne működne. Már úgy értem, ezen a szinten. Ahova eljutottam. Most minden túlzás nélkül. Ahogy azt Móricka elképzeli…

Meg is érkeztünk a feléhez, kis rakpart még, aztán fordító, Pázmány Péter, Szent Gellért, Remete Szent Pál, itt jött egy kis emelkedő, annyira nem esett jól, de nem siettem. Nagyon nem. 25 km. Tavaly itt kezdtem végzetesen elfáradni. Most is kezdődött valami, a rosseb egye meg. Zsil utcai fordító, ezt szoktam szeretni, aztán a végtelen hosszú pesti rakpart, ezt nem.

Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő

Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő mélán haladt a mezőnnyel, és egyre nehezebben szedte a lábát. Milyen különös, merengett, hogy hamarosan a 30. kilométerhez ér, és előzetes várakozásaival ellentétben semmiféle magabiztos könnyedséget nem érez. Majdnem ugyanúgy kezd elfogyni és fájni minden, mint egy évvel ezelőtt. Ezt kifejezetten méltánytalan dolognak érezte. Lehetséges, hogy valami áthatolhatatlan belső határhoz érkezett volna? Hogy ha a fene fenét eszik is, csak ennyit bír, és többet nem? És ha így van, akkor mi van? Semmi. Félmaratonokkal is lehet teljes életet élni, uram, higgye el, sőt. Na de nem ezért jöttem.

Hogy viszonyul a semmi az egyhez? És hogy viszonyul az egy a félhez? És ki tudja, vajon nem a fél-e az egy. Különben kétszer ugyanúgy, ugyanott meghalni, az is valami. Közepesen érdekes, de mégis csak sztori. El lehet majd mesélni párszor a fiúknak... Kiszálljak vagy sanyargassam tovább magam? Uram, ne erőltesse. Minek. De melyik minek.

Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő tehát nem nagyon tudta, mit tegyen, és hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de ha már elhozta, előszedte az övtáskájában hurcolt fitness-gabonaszeletet. Meglepődve tapasztalta, hogy pont olyan lett, mint ő maga. Szanaszét hullott a nagy futásban. Óvatosan feltépte a papírt, és az egész diszpergálódott, száraz cuccot a markába, majd egy mozdulattal a szájába szórta. Humm. Hupp. Phlum-phlum-phlum. Aóéeaáa (a jó édesanyádat - a szerk). Kimaradt a számításból, hogy jó ideje már a száján veszi a levegőt. A következő száz méteren bár mindent megtett, hogy ne így legyen, de lihegése ritmusában ütemesen morzsákat köpködött. Hőőő (beszív) Phlum-phlum-phe (kiprüsszent), azta.  Akármilyen fáradt is volt Életértelméngondolkodó Morzsaprüszkölő, ezen magában felröhögött, minek következtében le is tüdőzött egy adagot a morzsából, fuldokolni kezdett és könnyekre fakadt. Beletelt egy kilométerbe, míg a helyzet jut is marad is alapon, konszolidálódott.

Ackbar admirális, ez csapda

A futásom közben egyre lassult. Az időt meg a sebességet már rég nem számoltam, átálltam túlélő-vánszorgó üzemmódba. Túl voltam harmincon, harmincegyen, közeledett az Árpád-híd, amikor mint egy komótos szökőár, ami elől nincs menekvés, seggen legyintett, és átcsapott felettem a 4 órás iramfutók előtt torlódó embertömeg hulláma. Az ár az út jobb oldalához sodort, de döcögtem tovább, nem süllyedtem el. Népfürdő utca, görcsös taposás, balkanyar, és felmásztam a hídra. Az iramfutók a legmagasabb ponton, a híd tetején daráltak be. Bevégeztetett. Szóba se jött, hogy tartsam velük a lépést, elmentek, mintha ott se lettek volna.

Aztán. Ahogy a híd lehajtójáról a szigetre értem, m. e. g. á. l. l. t. a. m.

És úgy maradtam. Néztem hosszan a cipőmet, derékszögben meghajolva. Nem mintha ez sokkal jobb lett volna, mint futni. Ennyi? Mi legyen? Hogyaza. Két valószínűtlenül csinos rendőrlány lépett hozzám, valószínűtlenül ormótlan rendőrlány-öltözetben. Megkérdezték, jól vagyok-e. Körülményesen felegyenesedtem, mint az előember, és hörögve tudattam velük, hogy ugyan voltam már jobban is, de gond az nincsen. Az az átkozott büszkeség. Kicsit megdőltem megint. Aztán némi tekergés után elkezdtem lépegetni, a mezőny mellett. Lassan, meg-megállva. Be a szigetre.

Ha most is olyan idő lett volna, mint tavaly, akkor szépen kifekszem a fűbe, és ott maradok. Tuti.

De ebben a vízben, fagyban ez nem volt opció. Egyre beljebb másztam. Kicsit megálltam, megint másztam. Na jó, ennek nincs értelme, hívok taxit. Aha. Hova? Ide, a sziget közepére biztos nem jön be, ez se játszik. Felmerült bennem, hogy elájulok, valaki majd csak felmos. De valahogy ehhez is hideg volt. Gyalogoltam lassan, teljes kétségbeesésben. Vádligombóc (hapax legomenon, ba dum ts). Azzal próbáltam elfoglalni magam, hogy az újabb bukásomról kiadandó közleményt fogalmazgattam fejben. Hogy mit mondok otthon, mit mondok a felkészülésemet irányító Gabinak, mit mondok annak a 40-50 embernek, aki szurkol nekem. Néha megpróbáltam pár lépést futni, de nem ment egyáltalán. Fáztam kegyetlenül. Ez egy rohadt csapda, Ackbar admirális, itt fogok elpusztulni, minek jöttem ide.

Robofutás, túlélő módban

Már nem is tudom mennyi idő alatt végül is átvágtam magam a szigeten. Ittam közben egy csomót; vizet, magnéziumot, izót, kólát. És közben kicsit visszatért belém az élet. Megláttam a 35-ös táblát. 35-nél már jó lesz, így utólag mekkora szöveg, pedig ott le se esett, hogy Hanka megmondta előre. Még 7 tyúkszaros kilométer, bennem akkor csak ez motoszkált. Meg kéne próbálni. És valóban jó lett. Hetedszer is nekiduráltam magam, és elkezdtem kocogni. Marha lassú, fájós robofutással. Végül is haladtam, egyenletesen. És kapaszkodtam, és kapaszkodtam... megint egy kicsit tovább... és még egy kicsit tovább. Mindazonáltal olyan mélyről, a klinikai feladásból jöttem vissza, hogy óriási meglepetést okozott érzékelni, hogy lassan valóban fogyni kezdtek a kilométerek. Fájt az élet, de innentől kibírhatatlan krízis már nem jött, a tempót megtorpanás nélkül tudtam tartani. Nyugati-felüljáró, Váci út, és a többi. Rettentő hosszúnak tűnt még a városligeti tekergés, de nyomtam, gyúrtam, gyömöszöltem.

42
42

Messziről lehetett már hallani, és egyre hangosabban a célember baritonját. Még két kanyar, még egy, Felvonulási tér, ráfordulok, ott a cél. Hát nézd, maraton, ezért még számolunk, csak azért se integetek, még húsz méter, ott vagyok. Megérkeztem. Aóéeaáa – l. fent.

Megkaptam az érmet, és akkor tényleg minden erőm elfogyott. Se állni, se ülni, se menni nem bírtam percekig. Vizes trikó le, száraz fel, rá a pulcsi, rá a kabát, rá a dzseki, majdnem elájultam, de most tényleg, úgy fogott meg a család, akik de jó, hogy kijöttek, aggódva veregették a vállam, engem meg rázott a hideg, mint a ménkű. Elbotorkáltunk a kocsiig és hazavittek.

4:17:11 lett a vége, és ahogy telik azóta az idő, egyre büszkébb vagyok rá. Otthon nézegettem, hogy ki mit futott, hát H. is megcsinálta megint, sőt meg is előzött, rám verve nyolc percet. Nem láttam, hol ment el mellettem, azon a szakaszon nem nézegettem semmit, mással voltam elfoglalva. Amennyire büszke lettem, annyira szerény is. Azt hiszem, H-t egy évig mesternek kell szólítanom.

Ez volt a maratonom. Az első. Na és? Elő a farbával, kapuskám, végre. Hogy viszonyul az egy a semmihez? Mekkora, de tényleg mekkora az az egy? Meghatódás? Felszabadulás? Sok a duma. Továbbra sem tudok sokat az egészről, de nem is kell. Megcsináltam, mert ott volt.

Ott van az a 4 óra is. Jövőre megint nekivágok. Csak szerényen.